Miután a tűz elárasztotta a szobrot, másnap reggel Luna nem tért nyugovóra, mikor testvére, Celestia felemelte a Napot és búcsút intett a ragyogó csillagoknak. Nyugodtan szállt a levegőben a simogató felhők között. Magában megállapította, hogy ragyogó nap lesz a mai. Még nem sejtette, hogy az éjszaka leforgása alatt mi történt a palota előtt. Melegen üdvözölt minden canterlot-i pónit, vidáman integetett nekik. Azonban Celestia se vak, észrevette alattvalóin, hogy valami nincs rendjén. Látta szemükben a kétségbe esést és aggódva nézett körül. Feltűnt neki, hogy a pónik nagy része szomorúan üdvözölte a Nap felkeltét, máskor azonban vidáman és erőtől duzzadóan léptek ki a szabadba.
Celestia szárnyait gyorsabban csapkodva igyekezett a palota felé, hogy mihamarabb kikérdezze húgát, Lunát a történtekről. Nem akart egy járókelő pónit sem megkérdezni, nehogy valamilyen alaptalan pletyka jusson el hozzá és így gyanúsítson meg akárkit is. Nem volt kenyere az igazságtalanság, de igyekezett minél hamarabb igazságot szolgáltatni és nem tűrte a hazugságot, és a gonoszságot a birodalmában. Canterlotban sok volt a kifinomult ízlésű nemesi származású póni, akik mindent hideg vérrel, kellő nyugodsággal fogadtak. Ám ezen a reggelen valami merőben más ült ki a sznob arcokra. Valami olyasmi, ami Celestiát nagyon nyugtalanította. Az egyre jobban felkelő Nap melege már nem annyira lágyan simogatta szárnyait, hanem mindezzel nem törődve iparkodott otthona felé. A kastélyhoz közeledve megpillantotta a hatalmas füst gomolyagot. Szíve nagyot dobbant és elképzelni se merte, hogy mi a fene történhetett az éjszaka sötétje alatt. A kastély kapujában egy őr köszöntötte, az őrnek a szemei fáradtságot sugároztak. Celestia kedvesen mosolyogva üdvözölte az őrt, bár szíve legmélyén tudta, hogy ez a mosoly nem volt igazán őszinte. Az aggodalom kiült arcára és megfontolt léptekkel ment a kastély felé. A legsötétebb fantáziájában se gondolta volna, hogy valami is történhet a kastéllyal és annak lakóival. Végülis melyik bolond póni lenne az, aki képes lenne megtámadni egy alikornis hercegnőt, ráadásul nem csak egyet, hanem kapásból egy testvérpárt!
A terjengő füstszag megütötte a hercegnő orrát. Mindezzel nem törődve folytatta útját, hogy kiderítse mi okozta a tüzet. Gondolta magában, hogy aminek a város szélén is látni a füstjét, annak nagy tüze lehetett. Ettől a gondolattól vezérelve egyre csak nyugtalanabb lett, az amúgy hideg véréről híres hercegnő. Féltette testvérét, féltette az őröket, minden egyes élet egy csodát jelentett számára és nehezen viselte volna, ha bármelyik is elmúlt volna egy tűzeset miatt, amikor ő jelen se volt, hogy vigyázzon az ő irányítására bízott lelkeken.
Odaérkezett a kastély előtt álló szoborhoz. Eddig megszokta a látványt, hogy szobra táltos paripaként áll két hátsó lábán a kastély bejárata előtt, ami mindig mosolygott és a vidámságot volt hivatott hirdetni. Ám a most elé tárulkozó kép teljesen mást mutatott. Az eddig délcegen ácsorgó hercegnő most megtörve ácsorgott a beállított pózban. A szobor arcáról lefagyott a mosoly, szemei a fájdalmat tükrözték. Celestia bár nem volt önimádó, de az a szobor nem csak egy egyszerű szobor volt számára. A finoman kidolgozott részletek most masszív és durva nyomokká, mintha sebeket ábrázolnának, úgy tűntek a felkelő nap fényében. A hercegnő ezen képet látva ledermedt.
Luna lépett oda testvére mellé. Nem szólt semmit. Ahogy eddig melegen üdvözölték egymást, most olyan meghökkenve álltak egymás mellett, mint két báméskodó idegen. Kínos volt a csend és a feszültség késsel vágható lett.
- Mi történt, míg távol voltam? - törte meg a csendet Celestia.
- Nehéz elmagyarázni. Elképzelésem sincs, hogy ki követhette el ezt a merényletet. - magyarázkodott húga és mindent elmesélt nővérének. Celestia csendben hallgatta végig húga beszámolóját, azt egyetlen szóval se zavarta meg. Még egy bólintással se konstatálta, hogy esetleg tudomásul venné a történteket. Miután Luna végzett mondókájával Celestia végignézett a tróntermen és azt látta, hogy minden őr a fáradtságtól alig áll a lábán. A tűz olyan horderejű volt, hogy minden egységet mozgósítottak annak eloltására. Celestia az őröknek szabadságot javasolt arra a napra és javasolta húgának, hogy amíg az őrség pihen, addig igyekezzen elhagyni a kastély területét és szerezzen erőt a következő estéhez.
Ezzel letudva Celestia kilépett a trónteremből és a folyosókat járva gondolkodni kezdett a hallottakon. Elméjét elárasztották a gondolatok, fejében kutatta, hogy vajon az efféle jelek mit jelenthetnek. Vajon más póni mennyit érzékelhetett mindabból, amit Luna elmesélt neki? És még megannyi ilyen megválaszolatlan kérdés keringett a fejében. Egyetlen megoldást talált a rengeteg kérdésre. Úgy döntött, hogy belép a trónterembe ismét. Ennek egyetlen oka volt. Úgy vélte, hogy ha megnézi a festett üvegeket, melyek az equestriai történelem legfontosabb eseményeit ábrázolják, úgy talán láthat valami utalást az éjszaka történtekre. Egyik üveg után a másikhoz lépett, de semmi nyomra nem bukkant a történelmi képek között. Pedig mindet alaposan szemügyre vette, minden egyes képet részleteiben áttekintett és felidézett, hátha valami is elkerülte a figyelmét akkor. De semelyikben sem lelt válaszra.
Hirtelen szöget ütött a fejében, hogy ki lehet a bűnös és ki képes efféle gonoszságra. Próbálta elhessegetni ennek még csak a halovány szikráját is, de nem hagyta nyugodni ez a pár kép. Utált csalódni bárkiben is, akiben megbízott. Szárnyával esküdött volna, hogy ha valakiben egyszer megbízik, az nem fordít neki hátat. Pedig az évek során már 
megtanulhatott volna egy kicsit is figyelmesebb lenni. Egy újabb tévedés gondolata nagyon elkezdte emészteni a lelkét. Lehet, hogy talán nem is olyan jó uralkodó, mint azt gondolta magáról? Fejét jó alaposan megdörzsölte. Egy uralkodó nem kételkedhet saját magában, mert az gyengeségre vall. Igenis jó uralkodó, az nem lehet rossz, akit a nép a szívébe zárt és szeret, a hűségükről már nem is beszélve. De akárhogyan is igyekezett elterelni a gondolatait, a történtek tudatában senki másra nem volt képes gondolni, mint Discordra.
Akárhogy vette számba az eddigi gonosztevőket és Equestria rosszakaróit senki másnak nem volt hatalma annyi galibát okozni és akkora fejetlenséget, mint Discord. Celestia nem felejti el a napot, amikor testvérével összefogva egy sziklába zárták a gonosz démont, majd azt a napot sem, amikor Twilight és barátai a Harmónia Elemeinek segítségével legyőzték. A kedves Fluttershy igyekezete, hogy jóra használja a varázslatát most kudarcot vallott. Annyi év jótett után vissza állt a sötét oldalra. Celestiának nehezére esett ezt beismerni, de a tények Discord ellen szóltak. Pedig már hitt a démonban, hitt benne, hogy jó útra tért. De tévedett. Ezek után feltételezte, hogy ismét valami rosszra készül. Talán meg akarja bosszúlni, hogy annyi éven át kőbe volt zárva? Mindezt csak úgy derítheti ki, ha saját maga jár utána a dolgoknak.
Az egyre erősödő dühtől vezérelve iramodott neki. Azonban Luna útját állta.
- Van valami ötleted, nővérem, hogy ki követte el a merényletet? - tette fel a kérdést.
- Van egy, de kikérdezés nélkül senkit nem fogok gyanúsítani.
- Bölcs döntés, testvérem!
Celestiának a dühtől fel se tűnt, hogy testvére megszegte a kérést és nem vonult el pihenőre. Ennek meg is volt az oka. Luna se volt tétlen és egy kicsit 
kitisztultabb fejjel neki állt gondolkodni az este minden egyes apró eseményén. Visszaidézte a fura csillagokat, a sötétbe burkolózó eget, azt a furcsa ködöt, a menydörgést, a villámokat, de leginkább a nevetésen akadt meg. Törte rajta a fejét, hogy vajon honnan tűnt olyan ismerősnek az az ördögi kacaj. Ahogy feküdt hátrapillantott, mintha valaki lett volna mögötte, de nem volt ott senki. Azonban szeme megakadt a saját szépségjegyén. Mely nem volt más, mint egy kifli alakú hold a sötét, csillagos égbolton. És ekkor beugrott neki, hogy honnan volt ismerős a nevetés. Túl régen hallotta már, lehet ezért nem jött rá elsőre, de fejébe olyan mélyen berögződött ez a kacaj, hogy álmaiban is kísértette őt. A keserű valóság megrázta Lunát és ezért is igyekezett Celestiához, hogy közölje nővérével a hírt, miszerint a merénylet elkövetője nem volt más, mint maga Nightmare Moon, azaz Luna sötét oldala. Így már minden tiszta volt számára, lehet, hogy az őrök pont ezért nem hallottak semmit az egészből, mert mindvégig csak az ő fejében volt hallható a nevetés. A megtorlás tudatában igyekezett Celestiához, ám amikor megtudta, hogy lehet egy másik elkövető, legalábbis Celestia szavaiból csak ezt vette ki, jobbnak látta a hallgatást. Felsejlett benne, hogy ezért a bűnért ismét a Hold sötét oldalára száműzné testvére, pedig lehet, hogy nem is ő volt az elkövető.
Celestia kilépve a kastély kapuján kitárta hatalmas szárnyait és nehézkes szárnycsapásokkal elemelkedett a földtől. Gyönyörű tollazata könnyedén emelte volna más esetben, ám most túl sok gondolat gyötörte a hercegnő elméjét. Felszállva a fellegekben nem bírta kiverni fejéből az árulás tényét. Rengeteg póniban megbízott már, sok teremtményben meglátta már a jót. Mindenki szerette a hercegnőt, nem volt született még olyan lény már hosszú-hosszú évek óta, aki ráadásul egy alikornisnak mert volna ártani. Ugyanis az alikornis mágia ereje határtalan, egy olyan idős alikornis, mint Celestia iszonyatos erőkkel bírt. Nemhiába nem engedhette meg magának, hogy bármikor is elveszítse hideg vérét. Bele se mert gondolni, hogy a dühtől vezérelt energia milyen pusztítást végezhetne Equestriában és felsejlett benne, hogy, ha demonstrálná ezt az erőt, akkor a népébe vetett hit is egy szempillantás alatt odaveszne. így hát nem tehetett semmit, csak igyekezett magát lenyugtatni. Sajnos ezt a merényletet úgy vélte, hogy nyílt fenyegetés volt az ő irányába. Személyes sértésnek vélte az ő szobrát felégetni és megannyi kedves ott munkálkodó póni életét veszélyeztetni. Gondolataiba tovább merülve a tűz tulajdonságain morfondírozott, hogy ilyen elvarázsolt lángokat csak nagyon nagy szintű mágiával lehet létrehozni. Akárhogyan törte fejét, mindig a Discordról festett üveglap ugrott be neki. Hiszen senki más nem rendelkezik olyan erővel, hogy egy mágikus és elolthatatlan tűzet generáljon egy olyan dolgon, ami önmagától nem kapna lángra. Fájt ez a csalódás, fájt számára a kudarc.
Minden jóságát a káosz démonába fektette, mikor Fluttershy okítása nyomán Discordot a saját akadémiáján foglalkoztatta, hogy fiatal és tehetséges unikornisokat képezzen és segítsen a tanulmányaik elsajátításában. Ennyi év belefektett bizalom és mind hiába. Celestia szíve nehezen akarta ezt a tényt elfogadni. Az akadémia képére gondolva eszébe jutott az ő kis tanítványa, ki mind közül kiemelkedett és minden belefektett erőt százsorosan is visszatérített. Szívének nagyon kedves volt ez a kis unikornis, mind a mai napig az volt. Ő nem volt más, mint Twilight. Bár Twilight már egyszintű alikornissá vált, mint Celestia, vagy Luna, ő mindig is a kis tanítványa marad a hercegnőnek. Sokszor még mindig kér tanácsot tanítójától, pedig már a királyi létforma minden csínját és bínját elsajátította. Twilight elköltözésével a találkozások még ritkábbak lettek, de bármennyire is szerette volna most látni mentoráltját, nem tehette meg, hogy zavarja a pihenése alatt. Tudott róla, hogy Twilight Ponyville-ben tartózkodik és jól megérdemelt szabadságát tölti. Mentoráltjára gondolva az eddig sárgán izzó szarv már csak pislákolni kezdett. Celestia ennek örömére, hogy dühét sikerült elnyomnia újra kezdte érezni a Nap simogató sugarait a hátán.
- Jól van, ifjoncok! Jó reggelt méndenkinek! Kezdjük a mai napot rögtön egy egyszerű igével, mutassa meg nekem valaki, hogyan kell ezt az almát egy egyszerű naranccsá változtatni? - kérdezte Discord az osztályban levő diákoktól. Mivel senki nem jelentkezett 
a varázslat bemutatására, így neki kellett cselekednie. De hirtelen egy szemvillantás alatt eltűnt az osztály szemei elől. Minden kicsi póni keresni kezdte a tanárukat, mikor hirtelen az egyik diák nyaka körül egy gyíkfarok kezdett el tekeredni. A kicsi póni szava elakadt, majd egy suttogást hallott füle mellől. - Nah gyerünk kifelé és mutasd meg, hogy mit tudsz!
A csikónak megkönnyebbült a lelke, Discord gyakran élt tanítási módszerként a meglepetés erejével, hogy így is jobban ösztönözze diákjait. A fiatal tanonc odatipegett az asztalon álló alma elé és nagyon sóhajtott. Minden tekintet rá szegeződött. A kiscsikó összeszorította szemét és amennyire csak tudott koncentrált a feladat elvégzésén. Aprócska szarva szikrákat kezdett szórni. A tömegben minden csikóval együtt figyelt tanáruk is, bár ő fapofával nézte a diákja szenvedését, a többiek mind patájukat rágták az izgalomtól. A kiscsikó szarva a szikrákat követően zölden kezdett pislákolni, erre a többiek már buzdítani kezdték, bár csak suttogva, nehogy megzavarják társukat a koncentrálásban. Szegény kisdiák, igyekezett elméjét kitisztítani és csak a feladatra koncentrálni. Ám mindig valamilyen emlékfoszlányok, gondolatok zavarták meg az összpontosításban. Társai buzdítása, bár halk volt, csak rontott a helyzeten, nagyon zavarónak találta, pedig lelke mélyén tudta, hogy mindezt csak jó szándékból teszik és mind-mind ő érte izgulnak. Bárhogyan erőlködött, bárhogyan igyekezett, az az alma csak nem akart naranccsá változni.
Szegény kiscsikó feladta, Discord mindezt látta az arckifejezésén. Bár arca még mindig pókerarcot mutattot, szíve mélyén azért segített volna neki. Jó tanárhoz méltón úgy igyekezett buzdítani diákjait, hogy azokat segítette. Minden erőfeszítéssel beleélte magát a tanár szerepébe, és minden diák és tanár dícsérte munkáját. Úgy döntött, hogy segít diákjának. Belelátott a póni fejébe és látta mind azt az erőfeszítést, ahogy igyekezett megfelelni mentorának. Ez simogatta a démon lelkét és ezt meghálálva farkát hátra lendítve, annak végével csettintett egyet. Pici szikra keletkezett az alma körül. A kiscsikó szeme nagyra tágult, míg mindenki más számára úgy tűnt, hogy az az ő műve. Discord odalépett a pulpitushoz és szemügyre vette az almát. Kezében tartotta elemezte és nézegette.
- Nos, ugye mint látjátok, a társatok elbukott. - szólalt meg. Szegény kisdiák arcáról letört a mosoly - Azonban ugye a puding próbája az evés, hát akkor kóstoljuk meg!
Discord beleharapott az almába. A diákja szája szélét rágva várta a végső osztályzatot, már beleélte magát a bukás keserű élményébe. Discord meg mindeközben csak rágott, ízlelgetett, mint egy igazi showman, úgy húzta az időt és a tanítványok idegeit. Rá jellemző módon elterült az asztalon, fura teste végignyúlt a bútor teljes szélességén, hosszú kígyófarka pedig a földön lógótt. Így kényelmesen forgatta tovább az almát, majd végre nyelt egyet.
- Nos, bár almának látszik, de ilyen finom almaformájú narancsot még életemben nem láttam. - az almát az osztály felé fordítva lehetett látni, hogy az alma belse az tulajdonképpen egy narancs belseje - Tehát Twinkle Shine, a kivitelezésért és ezért a frappáns értelmezésért megkapod a legjobb osztályzatot! - szemével kacsintott, Twinkle Shine ez észrevette és hatalmas kő esett le kicsiny szívéről. Discord, hogy még jobban feldobja a diákok hangulatát ismét cselhez folyamodott, mondhatnánk inkább csínynek is. Látszólag megtapsolta diákját, ám a taps voltaképpen egy újabb varázslat volt, amely az óra végét volt hivatott jelezni.
Minden diák összeszedte holmiját és szépen lassan kiballagtak az osztályteremből. A terem sivár és csendes volt a diákok nélkül. Discord épp a szétszórt papírjait szedte össze, amiket akkor vert le az asztalról, amikor elfeküdt rajta. Az ajtó ekkor hirtelen kicsapódott és egy nagy árnyként Celestia jelent meg széttárt szárnyaival. Hangja az egész termet bezengte, ahogy a démon nevét kimondta.
- Óóó, csak nem a drága Celestia hercegnő látogattott meg! De örülök, hogy látlak!
- Ne jópofizz nekem, tudom, hogy mit műveltél tegnap este. Azt hittem, hogy hihetek benned és végre felhagysz mindazzal a rosszal, amiket a múltban elkövettél. De úgy látom, hogy túlnőtt rajtad. Ekkora sértést még életemben nem tapasztaltam, mint amit tettél.
- El se tudom képzelni, hogy miről hadoválsz. Tudhatnád, már rég felhagytam a gonoszsággal. Már csak az olyasfajta apró csínyek maradtak, melyeket a diákokkal meg tudok játszani, persze miután fogalmazhatunk úgy is, hogy ide száműztél. Bár be kell ismernem, sokkal kényelmesebb, mint egy kőbe zárva.
- Átlátok rajtad, Discord! És ezért súlyos árat fogsz fizetni, amiért annyi életet veszélybe sodortál!
Celestia felemelkedett a levegőbe, súlyos szárnycsapásokkal felkavarta a levegőt az osztályteremben. A por, a papírok, szanaszét szálltak amerre a hirtelen fellépő szél vitte őket. Celestia szarva s
árgán izzani kezdett, Discordnak még csak ideje sem volt reagálni, annyira hirtelen és gyorsan történt minden.
A varázslatos szarv már csak egy elsütött puskacsőként füstölt. A varázslat szikrája robbanásként villant ki a terem ablakain, mintha csak egy igazi napkitörésnek lettek volna tanúi az akadémia diákjai. Celestia mellkasa nem győzött fújtatni. Hihetetlen erők szabadultak fel akkor abban a pillanatban, melyet még eddig élő póni még csak el sem tud képzelni. Celestia ebbe a varázslatba beleadott minden dühét és keserűségét.
A következő pillanatban egy hatalmas kő súlya ütötte meg és repesztette be a tanterem fából készült padlóját. A kő arckifejezése meglepett volt és ámélkodó. Discordot a hercegnő egy pillanat alatt ismét kőbe zárta. Azóta, mióta először történt ez az eset, Celestia még fiatal és tapasztalatlan volt. Akkor még egy kisebb diszharmónia és a kőbe zárt démon kiszabadult. Azóta több tapasztalattal a háta mögött új igét dolgozott ki és Discordot végleg elsöpörte az útból. Ez a varázslat a démon lelkét egy másik világba űzte és testét szoborként tartotta ebben a világban. Celestia tudta, hogy mivel járt ez a varázslat, de rezzenéstlen arccal nézte művét. Tettét fel se fogta, arca kifejezéstelen maradt, majd hátat fordítva elhagyta a termet, az ajtókat maga mögött becsukva. A sötétség fekete lepelként borította be a káosz démonának szobrát és taszította azt az örök feledés felé...
Utolsó kommentek