FIM-Fiction

Zecorát az idegesség kiűzte a kietlen erdőbe. Éjszaka volt, nagyon sötét. Minden neszre feszülten figyelt, hátha valami közelebb jutattja látomásához. Az eddig ismerős erdő árnyai és zajai most egy csapásra mind ijesztő rémek lettek számára. Minden porcikája remegett a félelemtől. Még a legártatlanabbnak tűnő erdei állatka hangjai is rettegést váltott ki belőle. Tágra nyílt szemekkel pásztázta a tájat, hátha talál valami nyomot, jelet, vagy jelzést.

- Mutass számomra valamit! - remegő hangján csak ennyit tudott mondani. De választ nem kapott. Csak hűs szellő járta át a sötét erdő lombjait és az avart enyhén felkavarta. De Zecora nem tudott nyugodni. Patái csak vitték egyre mélyebben a kietlen erdőben, bár célját még nem tudta, hogy hova vezet, csak ment lábai után. Megérzéseiben még soha nem csalódott, de ilyen sötét képpel még ő sem találkozott.

Habár a woodoo és a misztikum világában élt azelőtt, ennyire sötét jövőkép még sosem tárult elé. A sötét mágiát távolról kerülte, nem ismert pónit még, aki használta volna. Gondolkodott, hogy vajon meg merje-e tenni azt a hatalmas és kiszámíthatatlan következményekkel járó lépést, hogy a sötét mágiához folyamodjon segítségért. Tudta, hogy a jó varázslattal az ügy érdekében semmit nem érne el.

Feltekintett az égre, szomorú és aggodalommal teli arckifejezése meredt a sötét égbolt felé. A Holdat bámulta és kereste a választ.

- Csak adj valami jelet, kérlek! Láttam valami szörnyűt és nagyon félek! - kántálta halkan. Szeme remegett, mintha sírni készült volna, de nem szomorúság, sokkal inkább a tehetetlenéség fájó érzése marta lelkét.

A Hold körül sötét felhő kezdett gomolyogni. Mintha valami ködszerű burok zárná maga köré. Zecora szája nyitva maradt az ámulattól. Sokkal inkább merte remélni, hogy valamilyen formában választ lel a benne gomolygó kérédsekre, de akármennyire is várta a választ, félt attól. Félt, hogy amit válaszként kap, az szörnyű jövőt fest le elé.

A fekete ködszerű felhők fölött feltünt számára is a szabálytalanul felragyogó csillagok képe, csak úgy, mint Twilightnak Ponyville-ben. Emlékezett egy régi legendára, miszerint Nightmare Moon-t a csillagok segítették kiszabadulni. Ezen gondolaton elmorfondírozva nézte az egyre sötétedő eget. Erős késztetést érzett arra, hogy szaladni kezdjen. Nem tudta, hogy hova, csak szaladjon, még mielőtt az erdőre a teljes sötétség borulna. Vágtatott, ahogy patái bírták, de az erdő egyenetlen talajában egy kiálló fa gyökerében hatalmasat esett.

Kábán nyitogatta szemét, az előtte tárulkozó kép nagyon homályos volt. Korlátozott látással az erdő hangjai még inkább félelem keltők voltak. A legutolsó porcikája is remegni kezdett. Az eddig nyugodt magaviseletű zebra most soha nem érzett rettegéssel bírkózott és próbálta minél hamarabb kitisztítani látását.

Minden csupa fekete, sötét. Lassan forgatta fejét belekapaszkodva minden apró fénypontba, ami valahogyan utat mutathat neki. A pánik kezdett eluralkodni rajta. A hűsítő szellő sem segített sokat, sőt sokkal inkább szellemi beavatkozásként tekintett rá. Porcikái reszketni kezdtek. Érezte, hogy az eséssel egy bokorba került. Lehet, hogy ezért nem is látta, hova érkezett. A bokor ágait széthúzva meredt a végtelen sötétségbe. Pár apró szentjános bogár segített valamelyest tájékozódnia, de halovány fényük még így sem voltak elegek a zebra számára. De mivel más választása nem volt, követte a pici fénypontokat. Igazából nem is követte őket, ők vezették őt, bízott a természet erejében, mely eddig oly sokszor vált segítségére. Ágak tötek, száraz levelek ropogását lehetett hallani a rájuk nehezedő paták alatt. Pár apró bogár és más élőlények hangjai, melyek a zaj hallatán elillantak. Zecora sörényébe sokszor egy-egy inda akadt, de ő ezzel nem törődött. Érezte, hogy a kicsi világító bogarak után kell iramodnia. És most se csalódott.

A sűrű erdőből kilépve a bogarak fényénél jóval erősebb fényre lett figyelmes. A sok sötétben poroszkálás után a nagy fény elvakította. Már unta, hogy látása folyamatos korlátokba ütközik, ezért igyekezett minél gyorsabban viszaszerezni érzékét. Dörzsölgetve szemeit robajt hallott. Az ég kezdett el hangosan dörögni. Kicsi csikóként még talán félt is volna ettől a zajtól, de ez után a sok megpróbáltatás után más félelmet keltett benne a zaj.

A tiszta kép láttán egy számára váratlan helyszínre érkezett. Nightmare Moon egykori kastélyának a helyére, ahova egy szobrot emeltek, hogy minden póni számára nagy tanulságot jelentsen. Zecora és a pónik csak a Nightmare éjszakáján szokták látogatni a szobrot, mikor cukorkát áldozva a szobor előtt mentik irhájukat a pónifaló rém elől. Mulatságos egy szokás és amióta ilyen fesztivál lett a Nightmare éjszakája, azóta csak a bolondozás és vidámság példája lett a szobor.

Ám ezen az éjszakán Zecora számára nem csak egy csokitolvaj kanca jelent meg. Tudta, hogy a természet és a sors nem véletlenül keverte ide. A dörgés erőssége erről árulkodott. Ahogy nézte a maga fölé tornyosodó szobrot, látta, hogy a Hold körül a sötét felhő felszakadozni kezd. Még nagyobb fényárban úsztatva a szobrot és így annak minden vonala erőteljesebbnek látszott. A félelem mérhetetlen volt, és mindezt tetézte a szobor mellé becsapódó villám. Zecora megtorpant az ijedségtől, de a villámlás erejétől ismét szeme elé tárult a rémálom képe. Újra felmorajlottak benne a sikolyok, a pusztítás és a szenvedés hangjai. Most azonban még tisztábban, még inkább velőt rázónak tűnt. Tűz hangos pattogása és égésének hangját vette ki a sikolyok és nyögések közül. Zecora térdre borult és csak annyit tudott mondani, hogy:

- Elég, hagyd elmémet, te rémkép! Hagyd elmémet!

A látomás amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is tűnt. A zebra zokogva a földön hevert. Nem tudta, hogy ez most valódi látomás, vagy csak egy visszatérő rémálom. Reszketett, remegett, féltette a sok jó barátját, hogy talán ők is egy nap ekkora vérfagyasztó sikolyban törnek-e majd ki. A tehetetlensége, hogy a látomásból semmit nem tudott kiszűrni egyszerűen emészteni kezdte a zebra lelkét. Találkozott már gonosz szellemekkel, de ekkora mértékű gonoszság még nem volt jelen az ő életében. Felemelte fejét és a szoborra meredt.

- Talán te leszel az ismét, Nightmare Moon? - tette fel a kérdést Zecora, de a szobor az csak továbbra is mereven bámult az előtte álló zebrára. - Ezt még a csillagok se hagyhatják, hogy okozz még több bút!

Szemeiben még továbbra is ott ragyogtak a könnyek az éjszakai Hold fényében. Zecora megtörten ácsorgott a tisztáson, fejét leszegve erőlködött, hogy valami megoldást találhasson. Ismét előző gondolatain járt az esze. Talán a sötét mágia az, ami segíthet neki...

Mindeközben Canterlotban Luna hercegnő a szobájából nézte munkája gyümölcsét. Minden este gyönyörködött a csillagok lehengerlő fényében és a Hold ragyogásában. Tudta, hogy övé az éjszaka és ez a gyönyörűség is. Régóta felnőtt már és Celestiával egyen értékű uralkodóként uralták egész Equestria területét. Szerette a tiszta égboltos éjszakákat, mert ilyenkor minden egyes apró kicsi pont érte ragyogott és őt tisztelte. Sose felejti el, hogy míg ezer éven át a Hold sötét oldalán raboskodott, az ezredik évforduló napján a csillagok keltek segítségére és szabadították ki hosszú ideje tartó rabságából. Azóta újra egyesülhetett nővérével, Celestiával és újra békesség honolt a földre. Nincs az a pénz, amiért felbolygatná ezt a békét. Látva, hogy minden alattvalója boldog ez sokat jelent számára. Elmosolyodva konstatálta, hogy az éjszakában is lehet ugyanolyan jókat szórakozni és kacagni, mint nappal. Minden évben izgatottan várta a Nightmare éjszakáját, ahol együtt alattvalóival mulatta át a csodás éjjelt. Hát igen, mióta a mulatságok legtöbbje már az éjszakába is nyúlik, Luna azóta nem féltékeny a nappalra, nem tartja már napimádónak a pónikat és felelősségteljesen uralja sötétséget. Rájött, hogy a csend mindennél többet jelent. Nyoma sincs már Nightmare Moon tébolyult ámokfutásának. Az évek óta tartó rossz indulatú ódákat és meséket a pónik elfeledték. Luna végleg megnyugodott és rettentően hálás Twilight-nak, amiért megszabadította ettől a rémes kancától őt. Mondhatnánk, hogy már réges rég elfeledte Nightmare Moont, de néha most is eszébe jut. Soha se fogja elfelejteni azt a sok gonoszságot, amit tett. Ezen elgondolkodva lebigyedt a szája. Szemei továbbra is a sötét, csillagoktól ragyogó eget pásztázták.

- Jajj nekem, azok a csillagok ma nagyon rakoncátlanok! - állapította meg, de egy egyszerű mosollyal letudta a dolgot. Nem tulajdonított különösen nagy jelentőséget neki. Szárnyait kitárva nyújtóztatta meg végtagjait és döntött úgy, hogy visszatér szobájába. Néhány lépés megtétele után a hangos robaj hozzá is elért. Feltűnt a Canterlot fölé tornyosuló sötét ködfátyol. Akárcsak Zecorának, úgy Lunának is tátva maradt a szája a különös jelenségtől. Ez biztosan nem a pegazusok műve, arról tudna.

Egy ördögi nevetés hallatszott a fejében, amit már ismert, de amellett több ördögi nevetés is hallatszott, amit eddig nem vélt felfedezni senkiben. Luna először nem ijedt meg, gyorsan körbenézett, hogy ki merészel ilyen idétlen játékot játszani vele. A hang egyre erősebbé vált, ahogy a szobájába lépett.

- Ki vagy? Mutasd magad! - Luna már szarvát izzította varázslásra készen, amennyiben meg kell védenie magát. Ismét az ördögi kacaj hangja suhant át a szoba területén, ám ezúttal az ajtó felől volt hangosabb. Luna odarohant az ajtóhoz és kirobbant a szobából, hogy a hang nyomába eredjen. Az őröknek még feleszmélni se volt idejük, hogy hercegnőjük hova rohan. De nem volt sok választásuk, utána kellett, hogy eredjenek. A hang bejárta az egész kastélyt, ám azt csak Luna hallotta és követte futva. - Biztos valami csíny, de akkor azt valaki nagyon meg fogja bánni, hogy ezt tette!

A folyosókon át követte a kacajt, ami egyre inkább ördögibb lett. Luna a bejáratig követte, ám az nem jelenthetett akadályt a számára. Kirúgta patáival az ajót és dühösen tekintett körbe a kastély udvarán. Az őrök végre utolérték a hercegnőt és levegő után kapkodva kérdezték, hogy miért loholt ennyire. Luna kihúzta magát, miután konstatálta, hogy nincs senki és semmi az udvar területén.

- Fésüljék át az udvart, valaki megpróbált bejutni a palotába! - adta ki az utasítást. Az őrök értetlenül néztek egymásra, miután ők semmit nem érzékeltek a történtekből. Luna már épp megfordult, mikor hangos tűzpattogást hallott és vakító fény borította be a kastély falait. Hátratekintett és elámult a látványtól.

Celestia szobra, mely közvetlenül a bejárat előtt állt, az a robosztus szobor égni kezdett, hihetetlen nagy lánggal. Lunát ledermesztette az esemény, az őrök fejvesztve menekültek, mert a szobrot körülölelő bokrok is lángra kaptak. Aki tehette vagy menekült, vagy vízért iramodott, hogy oltsa a lángokat. Egy őr utasítást adott Lunának, hogy álljon hátrébb, mert a tűz oly erővel égett, hogy akár a kastélyt is simán lángba boríthatná. Minden egyes kastélybeli dolgozó azon szorgoskodott, hogy a tűz ne érje el a kastély falait, aki tehette, vizet hordott az oltásra. Az unikornisok varázslattal igyekeztek oltani a tüzet. Ám az nem akart elaludni. Egyre hevesebben égette a szobrot, Celestia lángokban állt.

Luna ahogy elnézte a lángoló szobrot, mintha testvére égett volna ténylegesen. Ettől a képtől a félelem önötte el testét. Fel se fogta, hogy körülötte mi zajlik, csak nővérét látta, ahogy a lángok martalékává válik. Az eddig mosolygó szobor most kezdett elfeketedni a koromtól. Azonban Luna számára ez nem csak korom volt, hanem a pusztulás jele is. Kétségbe esett, hogy mi lesz vele, ha már nem lesz mellette Celestia, mi lesz Equestriával és a pónikkal, akik annyira imádják uralkodójukat. Szörnyű gondolatok kavarogtak fejében. Ám ekkor megint felcsendült egy nevetés, amit most már minden póni hallott, de nem csak azok, akik a szobor körül sertepertéltek, hanem azok is, akik ezen az éjjel pont ébren voltak. Mindenki a birodalom egész területén megrázkódott a vérfagyasztó nevetéstől és keresték a hang forrását. Sokan az utcára terelődtek és néztek értetlenül, hogy mi lehet a történtek mögött. Canterlotban a szobor a nevetéstől égig érő lángokba kapott és amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlt. Luna ekkor észbe kapott, hogy valami varázslat állhat a dolog mögött és a lángok felé vette az irányt. Az őrök és minkdenki felharsogot, hogy "Ne, ne tegye!". Ám Luna hajthatatlan volt és úgy érezte, így talán meg tudhatja, hogy ki volt a tűzért felelős. De mire odaért a lángok nyomtalanul eltűntek és csak kormot hagytak maguk mögött. Luna dühében dobbantott egyet és a szobor talapzata megrepedt a sokkoló erőtől. 

Miután a tűz elárasztotta a szobrot, másnap reggel Luna nem tért nyugovóra, mikor testvére, Celestia felemelte a Napot és búcsút intett a ragyogó csillagoknak. Nyugodtan szállt a levegőben a simogató felhők között. Magában megállapította, hogy ragyogó nap lesz a mai. Még nem sejtette, hogy az éjszaka leforgása alatt mi történt a palota előtt. Melegen üdvözölt minden canterlot-i pónit, vidáman integetett nekik. Azonban Celestia se vak, észrevette alattvalóin, hogy valami nincs rendjén. Látta szemükben a kétségbe esést és aggódva nézett körül. Feltűnt neki, hogy a pónik nagy része szomorúan üdvözölte a Nap felkeltét, máskor azonban vidáman és erőtől duzzadóan léptek ki a szabadba.

Celestia szárnyait gyorsabban csapkodva igyekezett a palota felé, hogy mihamarabb kikérdezze húgát, Lunát a történtekről. Nem akart egy járókelő pónit sem megkérdezni, nehogy valamilyen alaptalan pletyka jusson el hozzá és így gyanúsítson meg akárkit is. Nem volt kenyere az igazságtalanság, de igyekezett minél hamarabb igazságot szolgáltatni és nem tűrte a hazugságot, és a gonoszságot a birodalmában. Canterlotban sok volt a kifinomult ízlésű nemesi származású póni, akik mindent hideg vérrel, kellő nyugodsággal fogadtak. Ám ezen a reggelen valami merőben más ült ki a sznob arcokra. Valami olyasmi, ami Celestiát nagyon nyugtalanította. Az egyre jobban felkelő Nap melege már nem annyira lágyan simogatta szárnyait, hanem mindezzel nem törődve iparkodott otthona felé. A kastélyhoz közeledve megpillantotta a hatalmas füst gomolyagot. Szíve nagyot dobbant és elképzelni se merte, hogy mi a fene történhetett az éjszaka sötétje alatt. A kastély kapujában egy őr köszöntötte, az őrnek a szemei fáradtságot sugároztak. Celestia kedvesen mosolyogva üdvözölte az őrt, bár szíve legmélyén tudta, hogy ez a mosoly nem volt igazán őszinte. Az aggodalom kiült arcára és megfontolt léptekkel ment a kastély felé. A legsötétebb fantáziájában se gondolta volna, hogy valami is történhet a kastéllyal és annak lakóival. Végülis melyik bolond póni lenne az, aki képes lenne megtámadni egy alikornis hercegnőt, ráadásul nem csak egyet, hanem kapásból egy testvérpárt!

A terjengő füstszag megütötte a hercegnő orrát. Mindezzel nem törődve folytatta útját, hogy kiderítse mi okozta a tüzet. Gondolta magában, hogy aminek a város szélén is látni a füstjét, annak nagy tüze lehetett. Ettől a gondolattól vezérelve egyre csak nyugtalanabb lett, az amúgy hideg véréről híres hercegnő. Féltette testvérét, féltette az őröket, minden egyes élet egy csodát jelentett számára és nehezen viselte volna, ha bármelyik is elmúlt volna egy tűzeset miatt, amikor ő jelen se volt, hogy vigyázzon az ő irányítására bízott lelkeken.

Odaérkezett a kastély előtt álló szoborhoz. Eddig megszokta a látványt, hogy szobra táltos paripaként áll két hátsó lábán a kastély bejárata előtt, ami mindig mosolygott és a vidámságot volt hivatott hirdetni. Ám a most elé tárulkozó kép teljesen mást mutatott. Az eddig délcegen ácsorgó hercegnő most megtörve ácsorgott a beállított pózban. A szobor arcáról lefagyott a mosoly, szemei a fájdalmat tükrözték. Celestia bár nem volt önimádó, de az a szobor nem csak egy egyszerű szobor volt számára. A finoman kidolgozott részletek most masszív és durva nyomokká, mintha sebeket ábrázolnának, úgy tűntek a felkelő nap fényében. A hercegnő ezen képet látva ledermedt.

Luna lépett oda testvére mellé. Nem szólt semmit. Ahogy eddig melegen üdvözölték egymást, most olyan meghökkenve álltak egymás mellett, mint két báméskodó idegen. Kínos volt a csend és a feszültség késsel vágható lett.

- Mi történt, míg távol voltam? - törte meg a csendet Celestia.

- Nehéz elmagyarázni. Elképzelésem sincs, hogy ki követhette el ezt a merényletet. - magyarázkodott húga és mindent elmesélt nővérének. Celestia csendben hallgatta végig húga beszámolóját, azt egyetlen szóval se zavarta meg. Még egy bólintással se konstatálta, hogy esetleg tudomásul venné a történteket. Miután Luna végzett mondókájával Celestia végignézett a tróntermen és azt látta, hogy minden őr a fáradtságtól alig áll a lábán. A tűz olyan horderejű volt, hogy minden egységet mozgósítottak annak eloltására. Celestia az őröknek szabadságot javasolt arra a napra és javasolta húgának, hogy amíg az őrség pihen, addig igyekezzen elhagyni a kastély területét és szerezzen erőt a következő estéhez.

Ezzel letudva Celestia kilépett a trónteremből és a folyosókat járva gondolkodni kezdett a hallottakon. Elméjét elárasztották a gondolatok, fejében kutatta, hogy vajon az efféle jelek mit jelenthetnek. Vajon más póni mennyit érzékelhetett mindabból, amit Luna elmesélt neki? És még megannyi ilyen megválaszolatlan kérdés keringett a fejében. Egyetlen megoldást talált a rengeteg kérdésre. Úgy döntött, hogy belép a trónterembe ismét. Ennek egyetlen oka volt. Úgy vélte, hogy ha megnézi a festett üvegeket, melyek az equestriai történelem legfontosabb eseményeit ábrázolják, úgy talán láthat valami utalást az éjszaka történtekre. Egyik üveg után a másikhoz lépett, de semmi nyomra nem bukkant a történelmi képek között. Pedig mindet alaposan szemügyre vette, minden egyes képet részleteiben áttekintett és felidézett, hátha valami is elkerülte a figyelmét akkor. De semelyikben sem lelt válaszra.

Hirtelen szöget ütött a fejében, hogy ki lehet a bűnös és ki képes efféle gonoszságra. Próbálta elhessegetni ennek még csak a halovány szikráját is, de nem hagyta nyugodni ez a pár kép. Utált csalódni bárkiben is, akiben megbízott. Szárnyával esküdött volna, hogy ha valakiben egyszer megbízik, az nem fordít neki hátat. Pedig az évek során már megtanulhatott volna egy kicsit is figyelmesebb lenni. Egy újabb tévedés gondolata nagyon elkezdte emészteni a lelkét. Lehet, hogy talán nem is olyan jó uralkodó, mint azt gondolta magáról? Fejét jó alaposan megdörzsölte. Egy uralkodó nem kételkedhet saját magában, mert az gyengeségre vall. Igenis jó uralkodó, az nem lehet rossz, akit a nép a szívébe zárt és szeret, a hűségükről már nem is beszélve. De akárhogyan is igyekezett elterelni a gondolatait, a történtek tudatában senki másra nem volt képes gondolni, mint Discordra.

Akárhogy vette számba az eddigi gonosztevőket és Equestria rosszakaróit senki másnak nem volt hatalma annyi galibát okozni és akkora fejetlenséget, mint Discord. Celestia nem felejti el a napot, amikor testvérével összefogva egy sziklába zárták a gonosz démont, majd azt a napot sem, amikor Twilight és barátai a Harmónia Elemeinek segítségével legyőzték. A kedves Fluttershy igyekezete, hogy jóra használja a varázslatát most kudarcot vallott. Annyi év jótett után vissza állt a sötét oldalra. Celestiának nehezére esett ezt beismerni, de a tények Discord ellen szóltak. Pedig már hitt a démonban, hitt benne, hogy jó útra tért. De tévedett. Ezek után feltételezte, hogy ismét valami rosszra készül. Talán meg akarja bosszúlni, hogy annyi éven át kőbe volt zárva? Mindezt csak úgy derítheti ki, ha saját maga jár utána a dolgoknak.

Az egyre erősödő dühtől vezérelve iramodott neki. Azonban Luna útját állta.

- Van valami ötleted, nővérem, hogy ki követte el a merényletet? - tette fel a kérdést.

- Van egy, de kikérdezés nélkül senkit nem fogok gyanúsítani.

- Bölcs döntés, testvérem!

Celestiának a dühtől fel se tűnt, hogy testvére megszegte a kérést és nem vonult el pihenőre. Ennek meg is volt az oka. Luna se volt tétlen és egy kicsit kitisztultabb fejjel neki állt gondolkodni az este minden egyes apró eseményén. Visszaidézte a fura csillagokat, a sötétbe burkolózó eget, azt a furcsa ködöt, a menydörgést, a villámokat, de leginkább a nevetésen akadt meg. Törte rajta a fejét, hogy vajon honnan tűnt olyan ismerősnek az az ördögi kacaj. Ahogy feküdt hátrapillantott, mintha valaki lett volna mögötte, de nem volt ott senki. Azonban szeme megakadt a saját szépségjegyén. Mely nem volt más, mint egy kifli alakú hold a sötét, csillagos égbolton. És ekkor beugrott neki, hogy honnan volt ismerős a nevetés. Túl régen hallotta már, lehet ezért nem jött rá elsőre, de fejébe olyan mélyen berögződött ez a kacaj, hogy álmaiban is kísértette őt. A keserű valóság megrázta Lunát és ezért is igyekezett Celestiához, hogy közölje nővérével a hírt, miszerint a merénylet elkövetője nem volt más, mint maga Nightmare Moon, azaz Luna sötét oldala. Így már minden tiszta volt számára, lehet, hogy az őrök pont ezért nem hallottak semmit az egészből, mert mindvégig csak az ő fejében volt hallható a nevetés. A megtorlás tudatában igyekezett Celestiához, ám amikor megtudta, hogy lehet egy másik elkövető, legalábbis Celestia szavaiból csak ezt vette ki, jobbnak látta a hallgatást. Felsejlett benne, hogy ezért a bűnért ismét a Hold sötét oldalára száműzné testvére, pedig lehet, hogy nem is ő volt az elkövető.

Celestia kilépve a kastély kapuján kitárta hatalmas szárnyait és nehézkes szárnycsapásokkal elemelkedett a földtől. Gyönyörű tollazata könnyedén emelte volna más esetben, ám most túl sok gondolat gyötörte a hercegnő elméjét. Felszállva a fellegekben nem bírta kiverni fejéből az árulás tényét. Rengeteg póniban megbízott már, sok teremtményben meglátta már a jót. Mindenki szerette a hercegnőt, nem volt született még olyan lény már hosszú-hosszú évek óta, aki ráadásul egy alikornisnak mert volna ártani. Ugyanis az alikornis mágia ereje határtalan, egy olyan idős alikornis, mint Celestia iszonyatos erőkkel bírt. Nemhiába nem engedhette meg magának, hogy bármikor is elveszítse hideg vérét. Bele se mert gondolni, hogy a dühtől vezérelt energia milyen pusztítást végezhetne Equestriában és felsejlett benne, hogy, ha demonstrálná ezt az erőt, akkor a népébe vetett hit is egy szempillantás alatt odaveszne. így hát nem tehetett semmit, csak igyekezett magát lenyugtatni. Sajnos ezt a merényletet úgy vélte, hogy nyílt fenyegetés volt az ő irányába. Személyes sértésnek vélte az ő szobrát felégetni és megannyi kedves ott munkálkodó póni életét veszélyeztetni. Gondolataiba tovább merülve a tűz tulajdonságain morfondírozott, hogy ilyen elvarázsolt lángokat csak nagyon nagy szintű mágiával lehet létrehozni. Akárhogyan törte fejét, mindig a Discordról festett üveglap ugrott be neki. Hiszen senki más nem rendelkezik olyan erővel, hogy egy mágikus és elolthatatlan tűzet generáljon egy olyan dolgon, ami önmagától nem kapna lángra. Fájt ez a csalódás, fájt számára a kudarc.

Minden jóságát a káosz démonába fektette, mikor Fluttershy okítása nyomán Discordot a saját akadémiáján foglalkoztatta, hogy fiatal és tehetséges unikornisokat képezzen és segítsen a tanulmányaik elsajátításában. Ennyi év belefektett bizalom és mind hiába. Celestia szíve nehezen akarta ezt a tényt elfogadni. Az akadémia képére gondolva eszébe jutott az ő kis tanítványa, ki mind közül kiemelkedett és minden belefektett erőt százsorosan is visszatérített. Szívének nagyon kedves volt ez a kis unikornis, mind a mai napig az volt. Ő nem volt más, mint Twilight. Bár Twilight már egyszintű alikornissá vált, mint Celestia, vagy Luna, ő mindig is a kis tanítványa marad a hercegnőnek. Sokszor még mindig kér tanácsot tanítójától, pedig már a királyi létforma minden csínját és bínját elsajátította. Twilight elköltözésével a találkozások még ritkábbak lettek, de bármennyire is szerette volna most látni mentoráltját, nem tehette meg, hogy zavarja a pihenése alatt. Tudott róla, hogy Twilight Ponyville-ben tartózkodik és jól megérdemelt szabadságát tölti. Mentoráltjára gondolva az eddig sárgán izzó szarv már csak pislákolni kezdett. Celestia ennek örömére, hogy dühét sikerült elnyomnia újra kezdte érezni a Nap simogató sugarait a hátán.

- Jól van, ifjoncok! Jó reggelt méndenkinek! Kezdjük a mai napot rögtön egy egyszerű igével, mutassa meg nekem valaki, hogyan kell ezt az almát egy egyszerű naranccsá változtatni? - kérdezte Discord az osztályban levő diákoktól. Mivel senki nem jelentkezett a varázslat bemutatására, így neki kellett cselekednie. De hirtelen egy szemvillantás alatt eltűnt az osztály szemei elől. Minden kicsi póni keresni kezdte a tanárukat, mikor hirtelen az egyik diák nyaka körül egy gyíkfarok kezdett el tekeredni. A kicsi póni szava elakadt, majd egy suttogást hallott füle mellől. - Nah gyerünk kifelé és mutasd meg, hogy mit tudsz!

A csikónak megkönnyebbült a lelke, Discord gyakran élt tanítási módszerként a meglepetés erejével, hogy így is jobban ösztönözze diákjait. A fiatal tanonc odatipegett az asztalon álló alma elé és nagyon sóhajtott. Minden tekintet rá szegeződött. A kiscsikó összeszorította szemét és amennyire csak tudott koncentrált a feladat elvégzésén. Aprócska szarva szikrákat kezdett szórni. A tömegben minden csikóval együtt figyelt tanáruk is, bár ő fapofával nézte a diákja szenvedését, a többiek mind patájukat rágták az izgalomtól. A kiscsikó szarva a szikrákat követően zölden kezdett pislákolni, erre a többiek már buzdítani kezdték, bár csak suttogva, nehogy megzavarják társukat a koncentrálásban. Szegény kisdiák, igyekezett elméjét kitisztítani és csak a feladatra koncentrálni. Ám mindig valamilyen emlékfoszlányok, gondolatok zavarták meg az összpontosításban. Társai buzdítása, bár halk volt, csak rontott a helyzeten, nagyon zavarónak találta, pedig lelke mélyén tudta, hogy mindezt csak jó szándékból teszik és mind-mind ő érte izgulnak. Bárhogyan erőlködött, bárhogyan igyekezett, az az alma csak nem akart naranccsá változni.

Szegény kiscsikó feladta, Discord mindezt látta az arckifejezésén. Bár arca még mindig pókerarcot mutattot, szíve mélyén azért segített volna neki. Jó tanárhoz méltón úgy igyekezett buzdítani diákjait, hogy azokat segítette. Minden erőfeszítéssel beleélte magát a tanár szerepébe, és minden diák és tanár dícsérte munkáját. Úgy döntött, hogy segít diákjának. Belelátott a póni fejébe és látta mind azt az erőfeszítést, ahogy igyekezett megfelelni mentorának. Ez simogatta a démon lelkét és ezt meghálálva farkát hátra lendítve, annak végével csettintett egyet. Pici szikra keletkezett az alma körül. A kiscsikó szeme nagyra tágult, míg mindenki más számára úgy tűnt, hogy az az ő műve. Discord odalépett a pulpitushoz és szemügyre vette az almát. Kezében tartotta elemezte és nézegette.

- Nos, ugye mint látjátok, a társatok elbukott. - szólalt meg. Szegény kisdiák arcáról letört a mosoly - Azonban ugye a puding próbája az evés, hát akkor kóstoljuk meg!

Discord beleharapott az almába. A diákja szája szélét rágva várta a végső osztályzatot, már beleélte magát a bukás keserű élményébe. Discord meg mindeközben csak rágott, ízlelgetett, mint egy igazi showman, úgy húzta az időt és a tanítványok idegeit. Rá jellemző módon elterült az asztalon, fura teste végignyúlt a bútor teljes szélességén, hosszú kígyófarka pedig a földön lógótt. Így kényelmesen forgatta tovább az almát, majd végre nyelt egyet.

- Nos, bár almának látszik, de ilyen finom almaformájú narancsot még életemben nem láttam. - az almát az osztály felé fordítva lehetett látni, hogy az alma belse az tulajdonképpen egy narancs belseje - Tehát Twinkle Shine, a kivitelezésért és ezért a frappáns értelmezésért megkapod a legjobb osztályzatot! - szemével kacsintott, Twinkle Shine ez észrevette és hatalmas kő esett le kicsiny szívéről. Discord, hogy még jobban feldobja a diákok hangulatát ismét cselhez folyamodott, mondhatnánk inkább csínynek is. Látszólag megtapsolta diákját, ám a taps voltaképpen egy újabb varázslat volt, amely az óra végét volt hivatott jelezni.

Minden diák összeszedte holmiját és szépen lassan kiballagtak az osztályteremből. A terem sivár és csendes volt a diákok nélkül. Discord épp a szétszórt papírjait szedte össze, amiket akkor vert le az asztalról, amikor elfeküdt rajta. Az ajtó ekkor hirtelen kicsapódott és egy nagy árnyként Celestia jelent meg széttárt szárnyaival. Hangja az egész termet bezengte, ahogy a démon nevét kimondta.

- Óóó, csak nem a drága Celestia hercegnő látogattott meg! De örülök, hogy látlak!

- Ne jópofizz nekem, tudom, hogy mit műveltél tegnap este. Azt hittem, hogy hihetek benned és végre felhagysz mindazzal a rosszal, amiket a múltban elkövettél. De úgy látom, hogy túlnőtt rajtad. Ekkora sértést még életemben nem tapasztaltam, mint amit tettél.

- El se tudom képzelni, hogy miről hadoválsz. Tudhatnád, már rég felhagytam a gonoszsággal. Már csak az olyasfajta apró csínyek maradtak, melyeket a diákokkal meg tudok játszani, persze miután fogalmazhatunk úgy is, hogy ide száműztél. Bár be kell ismernem, sokkal kényelmesebb, mint egy kőbe zárva.

- Átlátok rajtad, Discord! És ezért súlyos árat fogsz fizetni, amiért annyi életet veszélybe sodortál!

Celestia felemelkedett a levegőbe, súlyos szárnycsapásokkal felkavarta a levegőt az osztályteremben. A por, a papírok, szanaszét szálltak amerre a hirtelen fellépő szél vitte őket. Celestia szarva sárgán izzani kezdett, Discordnak még csak ideje sem volt reagálni, annyira hirtelen és gyorsan történt minden.

A varázslatos szarv már csak egy elsütött puskacsőként füstölt. A varázslat szikrája robbanásként villant ki a terem ablakain, mintha csak egy igazi napkitörésnek lettek volna tanúi az akadémia diákjai. Celestia mellkasa nem győzött fújtatni. Hihetetlen erők szabadultak fel akkor abban a pillanatban, melyet még eddig élő póni még csak el sem tud képzelni. Celestia ebbe a varázslatba beleadott minden dühét és keserűségét.

A következő pillanatban egy hatalmas kő súlya ütötte meg és repesztette be a tanterem fából készült padlóját. A kő arckifejezése meglepett volt és ámélkodó. Discordot a hercegnő egy pillanat alatt ismét kőbe zárta. Azóta, mióta először történt ez az eset, Celestia még fiatal és tapasztalatlan volt. Akkor még egy kisebb diszharmónia és a kőbe zárt démon kiszabadult. Azóta több tapasztalattal a háta mögött új igét dolgozott ki és Discordot végleg elsöpörte az útból. Ez a varázslat a démon lelkét egy másik világba űzte és testét szoborként tartotta ebben a világban. Celestia tudta, hogy mivel járt ez a varázslat, de rezzenéstlen arccal nézte művét. Tettét fel se fogta, arca kifejezéstelen maradt, majd hátat fordítva elhagyta a termet, az ajtókat maga mögött becsukva. A sötétség fekete lepelként borította be a káosz démonának szobrát és taszította azt az örök feledés felé...